Maszkok a tradicionális olasz színjátszás figuráiról:

Pantalone - zsugori velencei kalmár sántító ükapja, csúnya, öreg arc, testhez simuló vörös kabát, hegyes orrú velencei-török cipõ, fekete bársonyköpeny
Dottore - bolognai áltudós, aki nem is orvos
Arlecchino - ostoba és lusta
Colombine - Arlecchino szerelme
Brighella - okos szolga alaptípusa, parasztlegény, fekete vagy sötétzöld maszk, kecskeszakáll, hatalmas bajusz
Capitano - hetvenkedõ katona, spanyol körgallér, tollas-díszes hadiöltözet, hosszú, kétélû kard
Bauta - háromszögû velencei kalap, fekete selyem vállkendõ, csipkezsabó, fekete bársonyköpeny, térdnadrág, csatos cipõ
Arany szín - hûség és õszinteség
Fekete szín - kegyetlenség
Fehér szín - közönséges jellem
Hajlott orr - szemtelenség
Ráncos arc - öregség
Nagyívû szemöldök - gõg, hencegés

www.velenceimaszkok.hu

A commedia dell'arte a XVI-XVIII. századokban, a francia klasszicista drámák idejében uralta az olasz színjátszást és egész Európában elterjedt. Legfõbb mûfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, hanem csak a "carnovaccio"-ban rögzített cselekmény vázlatát, mely csupán a játék lényeges fordulópontjait rögzítette. A részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözni. Erre az adott lehetõséget, hogy a commedia dell'arte állandó típusokkal (tipi fissi), hagyományos jellemekkel dolgozott, amelyek állandóságát maszkkal és ruházattal is hangsúlyozták.

Húshagyókedd a karnevál utolsó napja és egyben a csúcsnapja is. Az utolsó napon búcsúznak el a Karnevál Hercegétõl, és ahogy az elsõ napon mindent odaadtak neki, ekkor mindent elvesznek tõle. Hogy elûzzék a tél rossz szellemét, s hogy valójában véget érjen a mulatozás, szimbolikusan megölik a karnevált. A Karnevál Hercege élt, evett, ivott, tobzódott, kiszórakozta magát kellõképpen, de ekkor stílusosan búcsút vesznek tõle. Elkísérik utolsó útjára és megsiratják.

Dél-Európában a farsang az év egyik legnagyobb ünnepe volt, olyan kivételes idõszak, amikor viszonylag büntetlenül, nyíltan is ki lehetett mondani dolgokat. A farsangi idõszak januárban kezdõdött és a nagyböjthöz közeledve nõttön nõtt az izgalom. A városközpontban, szabad ég alatt rendezték, Velencében a Szent Márk téren. Hatalmas színjátékhoz volt hasonló, ahol az utcák alkották a színteret, a városlakók voltak a színészek, s egyben a nézõk is. A közönség az erkélyekrõl nézhette az eseményeket.

Az Adriai Köztársaság idejében minden tilalmat feloldottak a karneváli idõszak idejére és az utcákat, tereket az álarcokba, álruhákba öltözött nép vette birtokába. A szalonokból, kávéházakból a hangos és féktelen mulatozás zaja szûrõdött ki. Kötelezõ volt az álarc viselése, amelyet már akkor is papírmaséból készítettek és díszesen festettek, dekoráltak. Az álarcot azonban nemcsak szórakozásra használták. Hiába korlátozták viselését törvények, a korabeli híradásokból kiderül, hogy az álarc lehetõséget nyújtott a fegyverviselésre (melyre akkoriban nagy szükség volt), anélkül hogy bárki felismerhette volna az éjszakai randalírozót vagy szerencsejátékost.

A maszk kétségtelenül a karnevál jelképe, Velence szimbóluma.
Ez a lehetetlenre építkezõ város a lehetõ legalkalmasabb rá, hogy a fantázia birodalmának fõvárosa legyen.

A farsang hazája Olaszország, ahol ez a régi római Saturnália ünnepekbõl származott, melyeket a keresztény egyház nem bírt a nép tudatából kiirtani, és kénytelen volt e régi pogány ünnepeknek némi vallásos színezetet adni.
Korábban nemcsak álarcos felvonulásokat tartottak, virágot és gipszbõl vagy cukorból készült golyócskákat (confetti) dobáltak a járókelõkre, hanem a velencei karnevál még állatviadalairól, valamint a római kori lóversenyeirõl is híres volt.

Karnevál szó eredete

Maga az elnevezés a középkori latin carne levare, "a hús elhagyása" kifejezésbõl alakult ki. A hús szó azonban nem csak a keresztény ünnep böjtmegelõzõ jellegére utal, hanem a farsangi eszem-iszomra is. Ilyenkor ugyanis rengeteg hús (disznó, marha, csirke) fogyott. Nem vethetõ el azonban egy másik etimológiai magyarázat sem: carrus navalisnak nevezték azt a kerekeken guruló, hajó formájú szekeret az ókori Rómában, amelyet a február 15-én tartott Lupercalia-ünnepen állarcos tömeg húzott végig az utcákon, mint a termékenység, bõség szimbólumát, a természet újjászületését köszöntve.